Érted e a gyereked?
Hogyan bátoríthatod gyermeked az örömteli alkotásra, hogyan adhatod vagy veheted el az önbizalmát?
Egy édesapa meséli nekem a sárga lufi esetét. Kisfia, a hatéves Norbi vidám, karakán, sportos gyerek, kapott az edzésen egy kis sárga lufit. Kérte, hogy hazavihesse, otthon aztán filctollal akart rárajzolni orrot-szájat, hogy arca legyen a lufinak. Meséli apa, hogy ő azt mondta a fiának, hogy ő nem rajzolná tele a lufit. Én ilyen szempontból vagyok rendszerető, vagy legyen tiszta, vagy legyen művészi színvonalú (ne falfirka jellegű) – közli velem az álláspontját. A gyerek végül mégis rajzolt rá egy pici fejecskét, hülyén nézett ki, mondja nekem az édesapa, de ezt nem mondtam neki.
Látom, hogy dúl-fúl, folytatja apa a történetet, hogy végül mégis összerajzolta a lufit. De te akartad, szembesítettem ezzel. Nem gondoltam át előtte, és nem tetszik, amit rajzoltam, mondta Norbi. Megbánta, hogy rajzolt rá, kommentálta az apa. A tetteinknek következménye van, jelentette ki a kisfiúnak apa. Én mondtam, hogy ne rajzold össze! Én nem rajzolok össze semmit, mert nem rajzolok ilyen jól, mondtam, mert magamból indultam ki, tette hozzá nekem még az apa. Az apa érettnek, felnőttesnek gondolta a gyerek válaszát, és elégedett volt vele.
Én már kevésbé. Mert mi is történt itt valójában? A mögöttes, rejtett közlések szintjén?
A legnagyobb tanító, nevelő jószándékkal bizony ez az apuka az ellenkezőjét érte el annak, mint amit szeretett volna, és még csak észre sem vette. Ne fogjuk vissza a gyerek vidám alkotó kedvét és szándékát, hiszen sohasem a kivitelezés minősége, tökéletessége a lényeg, hanem az az öröm és élmény, hogy képes vagyok teremtésre, alkotásra, változtatásra, saját elképzeléseim, vágyaim, kreatív fantáziám mentén.
Meg kell tanulnia egy gyereknek, hogy az alkotás öröme sokkal fontosabb, mint hogy elvárások mentén, mások megítélése szerint „megfelelőt” alkosson. Különben semmit sem fog érni a mű, vagy az alkotó… Sajnos a gyerekek könnyen magukra veszik, hogy ők nem elég jók, ők nem elég elfogadhatóak, és aztán már szégyellik megmutatni önmagukat, hiszen már megkapták a negatív véleményt. Az önértékelésük látja ennek kárát. Az apa rögtön leértékelte fia alkotását, mondván, ha az nem művészi színvonalú, akkor mit sem ér. És magában tényleg értékelte is a rajzot, leértékelte, bár ezt nem mondta ki. Az érzékenyebb gyerekek azonban szavak nélkül is, egyéb jelekből is rögtön „leveszik”, valójában mi a véleménye a szülőnek. Itt azt érzékelhette a kisfiú, hogy ahelyett, hogy bátorítaná az édesapja, valójában elutasítja és leértékeli őt – a képességeit, a szándékait, az akcióit. Túlzottan beavatkozó, túlzottan irányító volt ez az apa, csak saját szempontjait tartotta szem előtt, fia szempontjaira, érzéseire, szükségleteire vak volt. A gyerek, érezve, tapasztalva a minősítést, végül maga is leminősítette saját alkotását, aminek pedig egyébként örülhetett volna, és örülhetett volna az apa is, hogy a gyereke fantáziája szabadon szárnyal, megszemélyesíti a lufit, biztathatta volna, belemehetett volna a „játékba”, megerősítéssel, humorral, fantáziával. De a gyerek érzése végül az maradt, hogy valami rosszat csinált, valamit, amit nem kellett volna. És már le is értékelte magát, ami majd a további hasonló helyzetekben akadályává válik annak, hogy bátran meg merje mutatni, ki merje fejezni önmagát, anélkül, hogy szorongana előre a minősítéstől. Talán neki sem fog állni már egy feladatnak, kihívásnak, mert nem fogja a kudarcot, a rossz érzéseket kockáztatni.
Átbeszéltük apával ennek a helyzetnek a tanulságait, amit aztán szerencsére könnyen belátott:
- próbáljunk mindig belehelyezkedni a gyermekünk helyzetébe, érzelmi állapotába, szándékait, vágyait, igényeit meglátva, megértve
- ismerjük fel saját szüleinktől hozott rejtett parancsainkat, amik automatikussá teszik a reakcióinkat („a tetteinknek következményei vannak”), és váltsunk át autonóm módba
- bátorítsuk, támogassuk a gyermekünket kreatív, alkotó szándékaiban és tetteiben
Játékos Megértő Nevelés, Dr. Eigner Bernadett