Óvodából iskolába – örömmel?!

 

A legfőbb lelki terhek gyermekeink vállán – hogyan segítsünk?   

 

Mérföldkő

Első osztályba lépni nagy változást jelent, mérföldkő egy gyermek életében. Ezt valószínűleg minden leendő kis elsős átéli, átérzi. Van, aki félelemmel, szorongással, és van, aki büszkeséggel, hogy ő már nagy, komoly iskolás fiú vagy lány lett. Az, hogy hogyan viselik a gyerekek az általános iskola első osztályába lépést, nem lehet általánosítani, egyéni tényezők határozzák meg, legfőképpen a családi háttér, a meleg, szeretetteljes, bátorító családi légkör inkább inspirál, míg a bántalmazó vagy elhanyagoló családi környezet óvatossá, védekezővé tesz vagy tehet. A gyerek védekezése pedig alapvetően kétféle lehet: vagy csendesen, passzívan próbál „túlélni”, vagy hevesen fel akarja magára hívni a figyelmet, dacol, ellenáll, harcos állásba helyezkedik. Éppen tegnapelőtt egy kislány ragyogó arccal válaszolta kérdésemre a játékterápiás órán, hogy igen, várja az iskolát, és örül is neki, meg nem is, mert egyúttal szomorú azért, hogy el kell válnia az óvodájától, ahová nagyon szívesen járt. Nagyon jól megfogalmazta a lényeget a kislány, jön valami izgalmas, várt új dolog, ami az ő képzelete szerint jó lesz, azaz nyereség, ugyanakkor viszont el kell a veszteséget is viselnie – az addigi biztonságos, barátságos, kedves és szerető légkörű óvodától búcsúznia kell, és talán egy kicsit a kisgyermekkor varázsától, védettségétől is. Pont ezért lenne fontos egy átmenet biztosítása – egy rendszerezettebb, beszabályozottabb, „iskolásabb” hely, de azért a gyermeki igények, a törődés, simogatás, elfogadás iránti vágyak fokozottabb kielégítése, nemcsak otthon, anyánál, hanem a kicsit még anyáskodó tanítónőnél is. Ha ez megvan, akkor nyilván könnyebb a beilleszkedés, az átállás az új helyzetre.

 

Napirend

Fontosnak tartom az otthoni, jól bejáratott, kiszámítható napirendet, a hozzám járó gyerekek családjaival általában ezt is ki szoktuk alakítani. Jó, ha már a nyár vége felé elkezdjük az új ritmust, napirendet, korábbi esti rutint, lefekvést és korábbi felkelést bevezetni, hogy ne legyen még az is megterhelő az új, ismeretlen élmények feldolgozása mellett. A megfelelő alvásidő fontos, és a közös családi reggelit is mindig ajánlom a családoknak, mivel így sokkal harmonikusabban indulhat a nap, meg lehet beszélni a várható eseményeket, nehézségeket, s az esti vacsoránál pedig meg lehet osztani az élményeket, ezek keretet is, azaz biztonságot, kiszámíthatóságot is adnak a kicsiknek.
 

 

Elvárások, kihívások


Sok új helyzettel, kihívással, elvárással találják szemközt magukat a gyerekek az iskolában, amely alapjaiban jelent számukra más rendszert az óvodával szemben. Egyéni, hogy melyik gyerekre mely nehézség van leginkább hatással, ez a személyiségéből, élettörténetéből, családi hátteréből jól megfejthető, megérthető, és jelentheti majd az egyéni segítségnyújtás vezérfonalát is.  Gyakorlati munkám során sokszor előfordult, hogy egy gyermek, akivel még óvodás korában kezdtük el a játékterápiát (és szüleivel a szülőkonzultációt), iskolás lett, és a játékterápiás órákon sokszor kerültek elő a játékban az iskolai történések, élmények, konfliktusok, félelmek. Egy kislány például hosszú időn keresztül szerepcserével játszotta le a számára szorongató élményeket. Ő volt a játékban a szigorú, ellentmondást nem tűrő, könyörtelenül kritizáló tanító néni, míg én, a terapeuta voltam a megszeppent tanuló, aki szinte sose tudja elérni teljesítményével a tanító néni dicséretét, elismerését. Így aztán ebből a fordított helyzetből sikerült nagyon jól átéreznem, megértenem a kislány érzéseit, elfojtott indulatait, szorongását, önértékelési nehézségeit. Tökéletességre törekvését, megfelelési vágyát, kényszerét. Miért volt ez nála annyira hangsúlyos, annyira szorongató, annyira fontos? Azt gondolom, hogy ennek alapvetően nem így kellene lennie egy iskolában, főleg nem az első osztályban, ahol a tanulás, az együttlét, az együttműködés, az alkotás, a kreativitás, a tudás öröme kellene, hogy áthassa a légkört, és nem a hibázás félelme és a teljesítés mindenhatósága.
 

Szorongató változások, lelki megterhelések 

Melyik az öt legnagyobb változás, nehézség, mellyel a kicsiknek meg kell birkózniuk?

  1. A tanító néni nem olyan, mint az óvónéni, és nem is olyan, mint anya

Mindig azt mondom, nem iskolát, hanem tanító nénit kell választani. Olyat, aki képes elfogadni a gyerekemet, akivel egymásra tudnak hangolódni, akivel kialakul egy meghitt, bizalmas és őszinte kapcsolat. Az, hogy az iskola (épülete, berendezése) modern-e vagy régimódi, az, hogy versenyistálló-e vagy egy szerény kis hely, az, hogy milyen módszerekkel tanítanak, másodlagos, az elsődleges mindig a jó tanító-tanuló viszony. Ezért érdemes elmenni nyílt napra, vagy előre tájékozódni a tanító személyéről, akár meg is keresni, hiszen a szülő megérzése sokat számít, hogy szerinte szimpatikusak lesznek-e egymásnak a gyerek és a tanító. Ami nagyon meg tudja viselni a gyerekeket, az a váltás, hogy a tanító néni már nem az a kedves, türelmes „tyúkanyó” óvónéni, vagy anya, akihez bármikor oda lehet bújni. Akinek elsírhatja a gyerek a bánatát, akivel megoszthatja örömét, ez az érzelmi töltet sajnos, az esetek többségében megszűnik (pedig nem kellene teljesen megszűnnie!), és a helyét sok esetben egy hidegebb-ridegebb, kevesebb személyes figyelmet és érzelmet adó, racionális alapokon működő tekintélyszemély veszi át. Akinek engedelmeskedni kell, különben baj lesz. És ez sok gyereket megbénít, és ezért is van, hogy a gyerek már nem tud képességei szintjén, csak alatta teljesíteni. És talán nem is saját belső késztetésből, örömből, csak a megfelelés kényszeréből. Tudom, nincs könnyű helyzetben a tanító, akinek harminc gyereket kell irányítania, kordában tartania. Optimális lenne a kisebb létszám, esetleg a differenciáláshoz még segítő szakember. Mégis fontos lenne a kedvesség, a személyre szabott figyelem, az empátia, az engedékenyebb bánásmód, a bátorító, inspiráló, pozitív megerősítésekkel dolgozó, emberséges megközelítés. Ahol ez van, ott jó helye lesz a gyereknek. Egy jó iskolának ezek az elsődleges értékei, az alapvető emberi értékek, a segítőkészség, egyenlőség, szeretet, empátia, egymás elfogadása, együttműködés, összefogás, ha ez megvan, a tanulás is jobban fog menni. Ez a tanítók felelőssége. A szülő ellensúlyozhatja a szigorú, értékelő, megkülönböztető bánásmódot otthon, szeretettel, elfogadással, elvárás-mentességgel. Akkor van baj, ha a gyermek két tűz közé kerül, és a szülő is ugyanolyan maximalista, követelő, perfekcionista, mint esetleg a tanító néni vagy bácsi. Sajnos a szülők közül sokan úgy gondolják, hogy ők is megmérettetnek, amikor a gyerek iskolás lesz. És szégyen lenne a számukra, ha könnyűnek találtatnának. Mintha a szülő a maga számára szeretne kitűnő bizonyítványt a jól teljesítő, okos, piros pontokat, ötösöket felmutató gyereke által. S ha nem így van, szülőként érzi kudarcosnak saját magát. Ezért olyan nagy a tétje számára a gyermeke jó jegyeinek, ezért hajszolja görcsösen, erőteljesen a legjobb teljesítményt, az első helyet. Terápiás tapasztalataim azt mutatják, hogy ez a siker-orientáltság, elvárás nagyon gyakran igen rejtetten jelenik meg, anya vagy apa, vagy mindketten rácsodálkoznak, amikor megemlítem a felőlük a gyerek felé áradó nyomást, rejtett elvárásokat, eredmény-központúságot, „csak a tökéletes lehet az egyetlen elvárható” attitűd áradását, amikor a szülő szorong a gyermeke gyengébb teljesítésétől. A szülői tanácsadás során ezt érdemes feltárni, mélyebb gyökereit megkeresni, hogy mi okozza a szülőnél ezt az extrém elvárást, követelést. Nagyon sokszor meg is találjuk persze a saját gyermekkori élményeik, traumáik lenyomatai között ennek eredőjét, s ha sikerül ezt meghaladni, a gyereknek is könnyebb lesz. Sokszor vetíti gyermekére a szülő a saját, gyerekként megélt tapasztalatait, hiedelmeit.

Ha viszont nem sikerül a szülőnél az elengedés, az átdolgozás, s marad a kétfelől is szorongató nyomás, elvárás a jó teljesítményre, akkor jönnek, jöhetnek a szavak helyett a fizikai, lelki vagy mentális tünetekben, betegségekben megmutatkozó
>segélykiáltások. Nem kellene idáig eljutni.

     

  1. Szabadság és kötöttségek

A jó óvodában sok tere és ideje van a szabad játéknak, mint az óvodás korban legfejlesztőbb tevékenységnek. Ez sokat jelent a gyerekek lelki egészségének szempontjából, a szabad választás, a szabad döntés, az elmélyült, örömteli, élményekben gazdag játéktevékenységek jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy egészséges, erős, bátor, önálló, saját magában és a világban bízni tudó, kíváncsi, érdeklődő, kreatív emberekké váljanak. Az átlagos iskolák többségében sajnos a szabadság, a felfedezés, a szabad kísérletezés, próbálkozás, alkotás, a divergens gondolkodás lehetősége elvágólag megszűnik, és az utasítások, parancsok, feladatok jönnek helyettük, és a feladatok egy jó megoldása, így nem csoda, ha a gyerekek hamarosan gúzsba kötve vagy börtönben érzik magukat. Két lehetőségük van ilyenkor: vagy elfogadják, hogy ez van, ezt kell tenni, és alárendelődnek, engedelmeskednek az utasításoknak és elvárásoknak (olyan áron, hogy saját magukat veszítik el, adják fel), és akkor megtapasztalják, hogy ezért dicséretet kapnak. Vagy lázadoznak ez ellen, megpróbálnak kitörni, saját fejük után menni, saját útjukat járni, játékos, kreatív hozzáállásukat megtartani, de ezt sajnos a mai iskolák többségében büntetik. Nem lehet kilógni a sorból. Vagy azon az áron, hogy negatív értékelést, büntetést kapjon, vagy megbélyegezzék mint „más”, neveletlen, kezelhetetlen, fegyelmezetlen, netalán agresszív, magatartási, beilleszkedési problémákkal, figyelmi nehézségekkel, hiperaktivitással küzdő tanulót. Pedig minden gyerek egyéniség – ezt talán legjobban az alternatív iskolákban ismerik el és támogatják. Volt egy kisfiú, akivel óvodáskorában találkoztam, beilleszkedési, társas kapcsolati nehézségek, furcsa viselkedés miatt hozták a szülei hozzám, akivel elég rövid idő alatt jól lehetett haladni a háttérben meghúzódó önbizalmi, önértékelési problémáival és a viselkedésében mutatkozó eltérésekkel, és mire az iskolába került, az első osztályban már sikerült jól beilleszkednie, sok barátot szereznie, nagyrészt megfelelni az iskolai elvárásoknak. A szülőkkel együtt sokat harcoltunk azért, hogy a kisfiú tehetségét, pozitívan is értelmezhető „különcségeit”, művészi, egyedi kreatív hajlamait és megoldásait mint erősségeket ismerjék el a pedagógusok, és ne küldjék el vizsgálatra. Félő volt, hogy egy megbélyegző diagnosztikus címkével elzárják előle a „jó(l) vagyok, rendben vagyok” érzését, letörik önbizalmát, és mély kétségbeesésbe taszítják. Szerencsére ettől sikerült megóvni a gyermeket, aki örömmel jár iskolába, tanárai dicsérik, társai kedvelik, a megmaradt néhány egyedi tulajdonságát pedig elfogadták. Erre lenne szüksége minden kisgyermeknek, ahelyett, hogy egy kaptafára akarnánk a normalitás címkéjével felhúzni minden gyereket. És a tehetséget, különleges adottságokat, pozitív tulajdonságokat és képességeket mindig megtalálhatjuk a „zűrös”, „problémás” gyerekeknél, ha vesszük a fáradságot.

Kötöttséget jelentenek a 45 perces órák, ami nagy váltás az ovihoz képest, sok kisgyerek erre nincs felkészülve, és nagy nehézséget jelent a számára egy helyben ülve töltenie. És ez a „normális”. Sok a 45 perc egyszerre, ezért fontos az óra strukturálása, sok játék, mozgás beiktatása.

 

  1. Szorongás a teljesítménytől – értékelés, megfelelés

Sajnos szinte kivétel nélkül azt látom, hogy a szülők már a gyerek elsős korában attól rettegnek, hogy felveszik-e a neves egyetemre, és menő állásba tud-e majd elhelyezkedni, ezért árgus szemekkel figyelik a gyerek teljesítményét. Van, aki már az óvodában, sőt, a bölcsődében is. Pedig nem kéne, mert egyáltalán nem meghatározó az alsó tagozatos teljesítmény ilyen szempontból. Sokkal meghatározóbb, hogy a gyermek az alsó tagozaton egy kedves, barátságos, családias légkörű iskolában tanulhasson, és vidáman, örömmel menjen nap, mint nap iskolába, és ott jól érezze magát, találja meg a saját helyét a kis közösségében, legyenek barátai, közösségi élményei, sikerei, örömei. Így lesz egészséges önbizalommal és önértékeléssel rendelkező gyerek, aki majd a későbbiekben is biztosan és önállóan tud dönteni arról, mi a jó neki. És szülőként ezzel tehetjük a legtöbbet, hogy ebben támogatjuk őt, hiszünk benne, elfogadjuk őt teljes mértékben, függetlenül a pillanatnyi teljesítményétől, önmagáért, a létéért szeretjük és ismerjük el őt. Így aztán szárnyakat kap, és mindenféle nyomás, erőltetés nélkül jól fog tanulni, teljesíteni, magától. Szülőként ne azt nézzük minden este, hogy milyen értékelést vagy jegyet hozott a gyerek, érdeklődjünk inkább afelől, hogy érezte magát az iskolában, mit mesélne el szívesen. Az első osztályban – nagyon helyesen – nincs még osztályzás, de sajnos a tanítók ezt mindenféle fondorlatos módokon kijátsszák. És jön a piros pont, a zöld pont, a fekete pont, vagy a mosolygó jel, a komoly jel, a lefelé görbülő kámpicsor jel. A gyerekek pedig, ahelyett, hogy élveznék a napot, egyfolytában attól szoronganak, vajon megkapják-e a legjobbat a jelekből. Nem kellene ezzel megnyomorítani őket. Lehet valóban szövegesen is dicsérni, bátorítani, megerősíteni. Másra nincs is szükség. Sok szülő tragédiának és személyes támadásnak él meg egy-egy rossz jegyet, vagy zöld vagy fekete pontot, így a gyerek is rossznak, galádnak és hálátlannak éli meg saját magát. Így aztán ördögi körök alakulnak ki, a gyerek a rossz érzései miatt sem tud már jól teljesíteni, és bénának érzi magát, és valóban le is bénul feladathelyzetben, nem képes már hinni abban, hogy ő jó lehet, hogy neki sikerülhet az a feladat, az a felelet. Az olyan szülők gyerekei, akik nem csinálnak ebből nagy ügyet, nem tesznek nagy terhet a gyerek hátára, ezért ő az akadály nélkül, tét nélkül sokkal jobban fog tudni teljesíteni. Vegyük ezt ezért könnyedén! És legyen ez a gyerek, dolga, felelőssége, feladata. Nem kell különösebben beleszólni és irányítani, ebből sose sül ki semmi jó. Még akkor se, ha a gyerek kiválóan teljesít, de közben megnyomorítja magát, annyira szorong (és esetleg fáj a feje, rágja a körmét, asztmás lesz, újra bepisil, …)
A szülő ne jutalmazza és büntesse különösebben a gyereke teljesítményét, szeresse őt önmagáért, akkor is, ha éppen nem olyan jól teljesített. Aki ilyenkor is támogatást kap, az szárnyakat fog kapni, és biztosan kijavítja az azelőtti kudarcát, hiszen ott a biztos hátország mögötte. A szeretetért ne kelljen megdolgozni, megvívni, megharcolni, a szülői szeretetet ne kössük feltételekhez. Nemcsak a büntetés, a túlzott jutalmazás is árthat.

 

Ahhoz, hogy a jutalmazás és büntetés helyett milyen, szeretetteljes és erőszakmentes eszközöket használhatunk, szeretnék egy-két könyvet ajánlani:

Gordon, T.: P.E.T. A szülői eredményesség tanulása. Gondolat, Bp., 1991.  

Gordon, T.: Tanítsd gyermeked önfegyelemre! Assertiv Kiadó Bp., 1999.

Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak. Erőszakmentes kommunikáció. Agykontroll Kft, Bp

 

  1. Versengés

Kevés az olyan iskola, ahol a versengés helyett az együttműködés lenne a fő és elismert cél, ezért a gyerekek sokszor egymás versenytársai, vetélytársai, ellenfelei, sőt, ellenségei lesznek. Ez kis mértékben persze már az oviban is megkezdődik, de nem ölt olyan méreteket, mint az iskolában. És egyre inkább jellemzi egész társadalmunkat, szinte már küzdőtérré vált a világ, ahol nem az egymás segítése, az összefogás a cél, hanem a másik legyűrése, legyőzése, a másik fölé kerekedés, az önös, egyéni érdekek érvényesítése. Nemcsak a lexikális tudást és az akadémiai teljesítményeket kellene értékelni, hanem megkeresni, megtalálni minden egyes gyereknél azt, amiben, amikben ő jó, kiemelkedő, példamutató tud lenni. Így sokkal inkább megelőzhetjük a sokszor a versenyszellemből is fakadó iskolai erőszakot, bántalmazást, a kisebb, a gyengébb lenézését, a bűnbakképzést, ami szintén sok kisgyermeknek okoz álmatlan éjszakákat. Nemcsak a fizikai erőszak, hanem a kirekesztés, a lenézés, a csúfolás is bántás. Fontos, hogy szülőként minél előbb észrevegyük gyermekünkön ennek jeleit, és megtegyük a megfelelő lépéseket.

 

  1. Terhelés

Egy nemrégiben még óvodás kisgyermeknek a nagy terhelés is negatív változás lehet az iskolában. Eleve a terhelés a hátán: a súlyos hátitáska, hátizsák, mely egészségtelen, rossz hatással lehet a gyerek gerincére is akár. Jó lenne, ha csak a legszükségesebbet kellene cipelnie nap, mint nap, és a többi, nehéz könyv és egyéb segédeszköz bent maradna az iskolában. Ja, hogy ez nem kivitelezhető a házi feladat miatt? Igen, az is felesleges terhelés – véleményem szerint, ha napközi otthonos az iskola, akkor nem szabadna hazavinni feladatot. Túlterheljük a gyerekeinket a sok-sok tanórával, a délutáni foglalkozásokkal, a házi feladatokkal, nem csoda, ha folyton fáradtak, enerváltak, nincs erejük semmihez. Otthon a késő délután és az este legyen az önfeledt családi együttlété, a nyúzott gyereket csak még nyúzottabbá tesszük, ha este a lefekvés előtt még órákat kell gyakorolnia, leckéket csinálnia. Ezt is megutálja, és a szülő-gyerek kapcsolatot is rombolja. Az pedig erős és jó kell, hogy legyen, hogy kibírja a gyerek a terhelést az iskolában. Sok kisgyerek már óvodás korában sem alszik, így ez nem nagy váltás. Azt azonban fontosnak tartom, hogy legyen lehetőség a pihenésre, a csendesebb, nyugodtabb tevékenységekre. Ehhez jó lenne, ha lenne külön napközis (játékokkal felszerelt) terem, vagy az osztályteremben lenne erre kialakítva egy rész. Fontos, hogy este már ne fáradjanak leckeírással, és korán menjenek aludni. Lehetőleg nyolc óra körül, ne kilenc meg tíz órakor, mint ahogy sok szülőtől hallom, mert akkor biztos nem lesz a gyermek kipihent, és befolyásolja a lelki, szellemi és fizikai állapotát, teljesítőképességét is.
 

 

Örömmel az iskolába

Valahogy régen minden sokkal egyszerűbb volt, ez a benyomásom, örömmel, kíváncsian mentünk gyerekekként az iskolába. Ezt az egyszerűséget egyébként jó lenne visszahozni a gyermekek világába, s kizárni a felnőtt világ agresszív betörését a gyermekvilágba. Egyébként folyamatos szerintem a felzárkózás az iskolákban az okoseszközökre, a digitális technológiákra, az IKT eszközökre, de elég nagyok a területi különbségek. Van, ahol már az óvodában is megjelennek ezek. Ez persze haladás a korral, okosan kell alkalmazni, de nem biztos, hogy a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelő eszközök ezek. Jómagam ebből a szempontból régimódi vagyok, jó ideig nem adnék a (kis)gyerekek kezébe okostelefont, tabletet, pc-t is csak felügyelettel. Tudom, nem ez az irány, hiszen például nyaraláskor a szálloda éttermében sem akadt fenn senki sem azon, hogy az alig totyogó, talán másfél éves gyerek ebéd közben folyamatosan a tableten matatott, és egyáltalán nem kommunikált a szüleivel. Véleményem szerint későbbi életkorokban van ennek meg a megfelelő ideje, addig meg inkább játsszon az a gyerek a pocsolyában, sárban, erdőben, természetben, vagy alkosson gyurmával, agyaggal, festékkel, ceruzával, mindenféle, nem játékszernek tervezett eszközzel. Megterhelő a digitális eszközök túlzott használata, fárasztó, zavaró az agy számára ebben az életkorban a sok, nehezen emészthető inger, emellett függőséget is könnyen okozhat. Használatát csak nagy szülői odafigyeléssel és korlátozással javaslom. Ugyanígy a kontrollálatlan tévénézést is. Ma már szintén megszokott lett, hogy otthon állandóan megy a tv, a gyerek így szűretlenül nézi a híradókat, sorozatokat, nem neki való filmeket, sokszor az ovis gyerekek 12, 16 éven felüli filmekről mesélnek másnap az oviban. Nem csodálkozhatunk akkor, ha ez megterheli őket, és tüneteket kezdenek mutatni. Az egyik, nyugtalan öt éves ovis kislány az egyik terápiás órán komplett, naturális szülést játszott le a kis babákkal, később kiderült, hogy rendszeresen nézi a kórházas sorozatot.  Nem szabad, ne engedjük! Próbáljuk megőrizni a gyermekek gyermekkorát, bármennyire is nehéz megharcolni a sorozatosan betüremkedő felnőtt világgal!

 

Ha baj van

Leginkább a lányokra jellemző, hogy az iskolai szorongások és teljesítménykényszer miatt pszichoszomatikus tüneteket vagy betegségeket mutatnak. Sokszor nem vesszük komolyan, mert közben meg a gyermek kitűnő tanuló, sikereket ér el, versenyeket nyer. A lehangoltság, folyamatos szomorúság, fáradtság, enerváltság, a gyakori fejfájás, hasfájás, szédülés, hányinger vagy hányás, gyakori megfázás, gyulladásos betegségek, asztma, kényszeres tünetek, szeparációs szorongás az iskolai elválásnál, a pánik zavar, a tikek, a dadogás és még sorolhatnám, mind-mind arra ad okot, hogy figyeljünk fel ezekre, és vegyük komolyan. Vagy ha nagyon nehéz reggel az elindulás, a gyerek órákat szöszmötöl, vagy mindig otthon hagy valamit. Ha sok figyelmeztetéssel, beírással jön haza, ha bohóckodik, verekszik az iskolában. Mindenképpen beszéljük meg a tanítóval, kérjük a segítségét, együttműködését. Sokat beszélgessünk a gyerekkel, lehessen mindig, mindent, a rosszat is elmondani, megosztani, idegeskedés, büntetés nélkül. Vagy a családi étkezéseknél, vagy az erre a célra kialakított kis búvóhelyen, bunkiban, ahol összebújhat a gyerek a szülővel. Érdemes sokat játszani a gyerekekkel, még később is, de alsó tagozatban mindenképpen, lehessen eljátszani, „kijátszani” a konfliktusokat, kellemetlenségeket, de az örömöket, sikerélményeket is, érdekes, meghitt szerepjátékkal, esetleg rajzolással. Legyen olyan a légkör, ahol a gyermek mindent elmondhat, ahol figyelnek rá, ahol együtt játszanak vele, ahol lelkesítik, bátorítják, erősítik, a bajban pedig támogatják, segítik.

Budapest, 2017. 08. 28.

Dr. Eigner Bernadett

pszichopedagógus, játékterapeuta

www.kapcsolatszerviz.hu