Az eltűnő gyermekkor nyomában…

 

Rohanás, teljesítés, megfelelés – vagy öröm, játék, szeretet? Melyiket választanád?  

 
 

Veszélyben a gyerekek gyermekkora?! Hová tűnt a játékos szabadidő?

Eltűntek a gyerekek?! – mondja a minap egy baráti beszélgetés során a – zömmel iskolás gyerekeket nevelő – társaság egyik tagja. Valahogy nem látni őket sehol mostanában, vagyis már jó ideje. Néhány éve még – emlékezik vissza ismerősöm – lépten-nyomon lehetett találkozni vidám, rohangáló, játszó gyerekek látványával köztereken, játszótereken. Hát, grundokról már ne is beszéljünk, mondja, pedig éppen a nyelvén volt a kifejezés, hiszen arról talán sokan már azt sem tudják, mi fán terem. Így aztán, nem is tudjuk, mi is hiányzik! Pedig a gyerekek biztosan tudnák, hogy nekik mi hiányzik, ha esetleg valaki megkérdezné őket. Lenne néhány jó ötletük – ami a felnőttnek talán meg sem fordulna a fejében -, mivel, hol és hogyan is múlathatnák az időt szabadidejükben.

Aggasztó beszédtéma – a gyerekek túlterheltsége

Igen, abban a bizonyos nem létezőben – mondja ismerősöm. Megerősítve annak a sok-sok szülőnek, sőt pedagógusnak a véleményét, akikkel mostanában beszélgettünk a témáról, baráti összejöveteleken, két rohanás között, vagy éppen a játékterápiára, szülőkonzultációra vagy szülőklubba látogató szülőkkel. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy úgy bukik ki a panasz az emberekből, olyan spontán természetességgel, mint ahogyan régebben az időjárásról vagy egymás egészségi állapotáról váltottunk néhány szót. Beszédtéma. Nyomasztó és aggasztó beszédtéma lett a gyerekek túlterheltsége. Kezdjük csak azzal, hogy egy kisgyerek az általános iskolába 10-15 kg-os táskát cipel! Aztán megszervezzük nekik a gerinctornát, hátha kiheverik! A játékterápiában az iskolás gyerekek nagyon sokszor a szigorú, nagy elvárásokat támasztó, büntető tanító figuráját játsszák el, hogy megküzdjenek ezzel a feszültséggel. Ennek nem kellene így lennie! Miért nem lehet öröm, felfedezés, izgalmas, érdekes kaland az iskola? Tudom, van, ahol az, de sajnos, ez ritkának mondható manapság.

A gyerekek délután az iskolából szinte azonnal rohannak haza – kivéve a napközit, ahol ebéd után szinte rögtön leülhetnek ugyanazokba a padokba, amikben délelőtt görnyedtek (tisztelet a sajnos, kevés kivételnek), hogy még lehetőleg napszállta előtt megcsinálják a sokszor oldalakra rúgó leckéket. Tanító barátnőm mesélte, szomorúan, hogy sokan az edzést, szakkört, zeneiskolát, egyéb különórát is lemondták a sok tanulnivaló miatt, és bizony nem egyedi eset, hogy a – jó eredményekkel büszkélkedő – gyerek még este kilenckor is a könyve, füzete fölött görnyed. Meg akarja tartani jó jegyeit, meg akar felelni az elvárásoknak, melyek a szülők, a tanárok, iskolák és társadalom felől nehezednek rá.

Eredmények, megfelelés az elvárásoknak – de milyen áron?

Elgondolkodtunk már arról, vajon mi a következménye annak, ha a gyerek nem élheti meg a játékos gyerekéveket? Elvesszük tőle a gondtalan szép gyerekkort, azért, hogy hajszolt, kimerült, fásult felnőtt lehessen, kimagasló teljesítménnyel. Sokan mondják, én is, velük együtt, hogy az a jó, ha valaki megőrzi a gyermeki énjét, ha játékos tud maradni, bele tud feledkezni egy örömteli dologba, úgy, mint gyermekként. Most meg sem ismeri ezt az örömet, hogy őrizze meg? Szinte törvényszerű, hogy a teljesítménykényszert vigye tovább és gondterhelt, feszült, aggodalmakkal terhelt életet éljen felnőttként. Továbbadni is csak ezt tudja, ezért lógnak a kamaszok a világhálón, keresnek valamit, mert hiányérzetük van, de azt sem tudják igazából, mire vágyakoznak, mert elvették tőlük a gondtalan, örömteli gyerekkort. Aztán jönnek a tévutak, a pótcselekvések, a tudatmódosító szerek, mert repülni, szárnyalni akarnak, ahogy régen a mesék világában repültünk a tündérekkel, csodalényekkel, minden lehetséges volt, erősek és okosak, mindenhatóak lehettünk, szárnyalt a képzeletünk. Hol vannak ma már a mesék? Szinte felvilágosító kampányokat kell tartani azért, hogy a szülők meséljenek a gyermekeknek, a gyermekekkel, hogy olvassanak, hogy beszélgessenek az olvasottakról, hogy alkossanak a képzeletvilágukban megjelent élményekről, történésekről.  A témáról írtam már többször is szülői válaszleveleket:  (Igen, megint tisztelet a kivételnek, de azoknak a szülőknek, akik odafigyelnek a mindennapos mesélésre, élmények megosztására, nagy valószínűséggel kevesebb lesz a cseperedő gyermekeikkel kapcsolatos aggodalmakból.) Ehelyett, a szép mesevilág, az ifjúsági regények helyett van a névtelen, arctalan virtuális világ, a pótszerek, ahol elismerést, sikerélményeket, kapcsolatok melegségét és biztonságát akarják megszerezni…   Végighajszoljuk a gyerekkoron, a kamaszkoron, jár a külön órákra, a szülők járnak külön munkákra, hogy a külön órát, márkás holmikat ki tudják fizetni. Csak az együttlétre, a közös családi reggelikre és vacsorákra, társasozásra, mesélésre, kirándulásra, alkotásra, egyebekre nincs idő. Aztán széthullik a család, akik csak futólag találkoznak, napi fél órára, állva esznek, gyorsbüfékben. Nincs asztal körül ülve bizalmas beszélgetés, nincsenek nagy nevetős beszélgetések, pusmogások a testvérek között. Mindenki ingerült, kimerült, de jól teljesít, emelt szintű érettségi, több nyelvből vizsga, menő egyetem, de mi az ára?

Az ára, hogy az élet legszebb oldalát nem ismerik meg sem gyermekként, sem felnőttként… Kiöntjük a gyereket a fürdővízzel! Ezért betegek gyakran már a gyerekek is, gondoljunk csak a sok pszichoszomatikus betegségre, életmód-betegségre, mentális és viselkedési problémákra ( itt írtam már erről egy óvodás kisfiú esete kapcsán)  beilleszkedési, tanulási nehézségekre, de mire elérik a felnőttkort, biztosan azok lesznek, testileg, lelkileg, és szellemileg is ki vannak zsigerelve. Ismerjük az aggasztó számokat a hazai felnőtt kori népbetegségekről, hangulatzavarokról, szorongás, depresszió, személyiségzavarok, devianciák, függőségek, riasztó öngyilkossági statisztikák… Nagyon büszkék szoktak lenni a szülők a nagyon okos, nagyon sikeres, jól teljesítő gyerekeikre. Már a bölcsődében…Én a terápiás munkám során azt szoktam mondani a szülőknek, hogy én annyira nem örülök, hogy ez a gyerek ennyire okos, messze az átlag feletti értelmi képességekkel rendelkezik. Mert azt gondolom, azt látom, hogy nem véletlen, hogy ez a gyerek ennyire „okossá” fejleszti magát, hiszen pontosan tudja, érzi a szülői elvárásokat, nyomást, hogy ez mennyire elsődleges a szülőknek, és hogy ezt mennyire jutalmazzák! Elismeréssel, odafigyeléssel, szeretettel. Nem, ezt nem a gyerek okosságának kellene adni, hanem egyszerűen magának a gyereknek! Ne kelljen az okosságba hajszolnia magát, hogy úgy érezze, ő elég jó, eléggé szerethető. És akkor ezerrel igyekszik alkalmazkodni, megfelelni már a bölcsődében, óvodában is, de különösen az iskolában, és szorongva, gyomorgörccsel, iszonyú erőfeszítésekkel, de teljesít, hozza a mosolygó jelet, az ötöst, a kitűnőt, a dicséretet. (Talán beteljesítve ezzel szülei álmát…)   

Kedves szülők, tanárok, iskolák és társadalom, csak egy egyszerű kérdés: ilyen áron?! Hiszen gondoljunk csak bele, milyen (súlyos) árat fizetnek a gyerekek az iskolai megfelelésért! Ha kicsit sarkítva akarunk fogalmazni, bizony, van abban valami, hogy a gyerekeknek az igények és szükségletek szerint megélt gyermekkoruk kerül veszélybe így. Így, hogy alig van idejük a gyereklét kedvenc foglalatosságaira, hobbira, sportra, csapatjátékokra, kirándulásokra, játékos programokra.  És annak ellenére, hogy örökösen tanulniuk kell, az iskolákban és középiskolákban már nemcsak hatodik, hetedik, hanem nyolcadik, sőt nulladik órákról is hallunk, és délután, este, hétvégén is tanulni, készülni, leckézni kell -, a nemzetközi felmérések eredményei éppen nem azt mutatták, hogy a gyerekek ennyi befektetés után sikereket produkáltak volna. Vagyis ez az egész gyermeknyomorító túlterhelés értelmetlen.
A gyerekek eltűntek, nyomasztó terheket cipelnek, a négy fal között, magányosan ülnek a könyvek fölött. Vagy még rosszabb: feszült, ideges, elcsigázott szüleikkel.
Pedig szívesen kijönnének onnan. Teszünk-e valamit ezért?

A csoda a felnőtteken múlik – vissza a rég feledett gyerekvilágba

Jó lenne ebben segíteni nekik – közösen, szülők, pedagógusok, és mindazok, akik tehetnek a változásokért. Még egy kisgyerek is fel tudná sorolni, egyszerűen mit kellene tenni. Mondjuk hát ki most itt helyette is. És talán, ha egyre többször mondjuk ki, megmozdul majd valami. Megtörténik a csoda, azaz egyre több hétköznapi csoda fog történni. Az első lesz ebből, hogy nemcsak szavakban lesznek a gyerek elsők, hanem ténylegesen is figyelembe veszik a felnőttek az érdekeiket, életkori és egyéni sajátosságaikat, szükségleteiket, vágyaikat, és veszik a fáradságot, hogy abba a rég feledett gyerekvilágba újból bekukucskáljanak kicsit. És akkor hátha kevesebb lesz a gyerekeknél a viselkedészavar, a figyelemzavar . Hátha rádöbbennek az emberek, hogy úgy halnak meg, hogy nem is éltek. Elment mellettük az élet úgy, hogy a tiszta örömet, amit egy kisgyerek érez, ha önfeledten játszani hagyjuk, sose élik át.

Idő a játékra, idő a kikapcsolódásra – teremtsük meg gyermekeinknek!

Akkor, végezetül, a közös tennivalónk, hogy a gyerekek újra előtűnjenek. Ha sikerülne délelőtt megtanulni a lényeges ismereteket, ne adj’ Isten úgy, hogy a tanítás ne kinyilatkoztatás legyen, hanem diák és tanár közös, együttműködésben megvalósuló, örömteli interakciója, akkor maradna idő  délutánra. Idő a játékra, a kortárskapcsolatokra, a mozgásra, az örömteli élményekre. Ha lenne jól felszerelt, hagyományos és korszerű, fejlesztő értékű játékokkal, sportszerekkel, multimédiás eszközökkel berendezett, felkészült tanárok által vezetett napközi program, akkor a gyerekek szabadidejüket értelmesen, egyéni fejlődésük és társas kapcsolataik gazdagodásával tölthetnék. Ha lennének olyan terek, sport- és játszóterek, amelyek kielégítik a gyerekek igényeit, ha lennének hétvégén is, családostul látogatható családi és gyerek-kulturális központok, játszóhelyek, múzeumok, nemcsak az a pár lepusztult hely, ahová nincs kedve bemenni a gyereknek, olyan „látványosan” elhanyagolt, ha a gyerekek számára lenne igazából működő fórum, ahol elmondhatnák gondjaikat és vágyaikat is. Gondolom, mindannyian ki tudnánk egészíteni a felsorolást még sok-sok hiányzó dologgal, amire a gyerekeknek szükségük van. Ők ezt nehezen tudják elmondani nekünk.

Mondjuk hát helyettük, tegyünk értük! Kezdjük el írni a listát! Te mit tennél, hogyan kezdenéd el, min változtatnál?      

 

 

Dr. Eigner Bernadett    
A harmonikus szülő-gyermek kapcsolatokért!
www.kapcsolatszerviz.hu

Az eltűnő gyermekkor nyomában…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Duma János Válasz a bejegyzésre

    …amennyiben a gyerek nem veszíti el az érdeklődését természetes kíváncsiságát nem lesz túlterhelt soha… ….ellenben az unatkozó gyereken sok minden kifog fel kell kelteni a természetes tettvágyát és jó irányba fejleszteni…tudom beszélni könnyű, de próbálkoztam van eredménye…. köszönöm jól vagyok és ezt a GYEREKEIMNEK köszönhetem remélem egyszer majd ŐK is így érzik….

    • Dr. Eigner Bernadett Válasz a bejegyzésre

      Egyetértek a leírtakkal, és minden kedves szülő számára pozitív példaként ajánlom! Örüljünk gyermekeinknek, mutassunk nekik jó irányt, legyünk együtt velük sok-sok unaloműző, érdekes és tartalmas játékban, tevékenységben! Várjuk a további jó példákat, megoldásokat!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .