Közelharcok az otthoni tanulással – gyerek-szülő küzdelmek a „home school”-ban

Anya vagy tanító? Otthon vagy iskola? Szigor vagy szeretet?

„Nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire nem tud semmit, értsd: matekból osztani, stb. vagy csak csinálja, üveges tekintet, babrál, hintázik, stb…konkrétan nem is tudom meddig kéne visszamenni…az egy dolog, hogy mindennap egy agyvérzés mire leül tanulni, vagy egyikőnk, vagy mindketten kihordunk lábon egy infarktust fejenként legalább, mert csapkod, dobog, kiabál, ütöget mindent ha le kell ülnie gyakorolni, főleg a matekot… ..már nem tudom mire gondoljak????…aztán jön a fáj a fejem, éhes vagyok, szomjas vagyok, stb., mindenre közli, hogy ezt nem tudja…és már nem tudom mit higgyek…és hiába magyarázok, rajzolok, semmi, egyszerűen bamba tekintet…ez a legidegesítőbb…” – írja egy anyuka a karanténból a 2. héten. 

Felhívom, elbeszélgetünk. Másnap este küld egy összeállítást kedves, nyugodt, békés fotókból, amin a kislány boldogan játszik, alkot, kiegyensúlyozott. Elmondja, hogy jó volt, hogy beszéltünk, sikerült másképp látnia a dolgokat, és nagyon megnyugtattam, s mivel látja, sokan küzdenek hasonló nehézségekkel most, talán leírhatnám, amit neki telefonon elmondtam. 

Megpróbálom. 🙂  Négy tételben.

  1. A gyerek ellenáll, menekülne, megbénul. 
    A kislány érzi a kívülről jövő nyomást, követelést, elvárást, ráadásul lemaradásai is vannak a tanananyagban, nem is ért mindent, ezért aztán még kellemetlenebb és nyögve nyelősebb az egész helyzet. Persze, hogy nincs kedve hozzá. Átmegy kisbabába, mindent kitalál, hogy elodázza ezt a kényelmetlen, kínos helyzetet, vagy valahogyan kimeneküljön belőle. Nem rosszindulatból. Nem akarja az infarktus felé sodorni a szüleit, csak olyan eszközökkel próbál megküzdeni, amilyenjei vannak. Meg kell(ene) csinálnia valamit, amit nem ő akar, hanem más. Kívülről jövő nyomás, nem érzi magáénak. Ő nem szeretne ezzel foglalkozni, valahol máshol lenne helyette. De naphosszat ez megy, még este nyolckor is. Mindenki kimerül, de a gyerek még butábbnak tűnik. 
  2. Az anya nyomatja, rendületlenül.
    Anya a lehető legnagyobb szeretettel és jóindulattal végre kezébe veszi a dolgokat. Kötelesség is van a világon! – felkiáltással, nem lógunk a suliból, meg kell csinálni a feladatot! Miért? Mert ezt kell tennünk, és ez a kötelességünk. És különben lemaradunk a tananyaggal, és mi lesz akkor a tanév végére. Ki kell használni minden percet, elvégre munka van, és nem lazsálás. Minél inkább sokasodnak a kudarcok, annál határozottabban áll a vártán, és még több erővel próbálkozik. Eleinte persze még mindent kitalál, aztán egyre fáradtabban, izzadtabban, mígnem hatalmi szóval próbálja. Mégsem jár sikerrel, sőt, mintha visszafelé haladnának. 
  3. Kialakul a közelharc és az állóháború. Mindenki szenved. Patthelyzet. 
    Már szinte összefolynak az órák és a percek, lassan azt se tudni, mi a kiinduló nehézség, a lényeg elvész, marad az érzés, hogy harcolnak, küzdenek egymással. Kezdenek kifáradni. Az otthon egy csatatérré változik, indulatok cikáznak a jó érzések helyett – neheztelés, harag, düh, frusztráltság, csalódás és csalódottság, félelmek, és az otthon melege már rég elillant. Már mindenki fásult, kimerült, senki nem lát megoldást. Hiszen a szülők már tényleg! mindennel próbálkoztak. De talán azzal még nem, hogy a dolgok mögé nézzenek. Próbáljuk most ezt meg közösen! 
  4. Kimozdulás csomópontjai

a.   az anyai szándék mögötti szorongások megkeresése és megértése 
Mi mozgatja anyát? Persze, hogy nem az, hogy kiképző őrmester legyen. A szülők most nyilvánosan is megmérettetnek, és kereszttűzbe kerülhetnek, ha valami esetleg nem megy jól, hiszen ezt nekik kell most kézben tartaniuk. Túl erős lesz tehát a megfelelni vágyás: jó anyja lenni a gyerekemnek ebben a helyzetben is, és a szorongás attól, hogy ez nem fog elég jól

sikerülni. A másik, hogy ketyeg az óra, megy az idő, telnek az órák, az a fránya gyerek meg még mindig ugyanannál a feladatnál akadt el és állt le. Jönnek a szorongató kérdőjelek: mi lesz, ha nagyon lemarad, nem tudja majd behozni? Megbukik, évet ismétel? Esetünkben épp iskolaváltásban gondolkodnak a szülők, mi lesz, ha oda nem fogják átvenni, mert annyira le van maradva a tananyaggal? A sikertelenség lehangoló, minél határozottabbak vagyunk, annál hamarabb lesz eredmény, és akkor végre fellélegezhetünk, addig…De miért vált ez a téma annyira központivá, hogy eluralja már az egész családi hangulatot is? Ahogy beszélgetünk, anya egyre jobban kezdi megérteni, ez az ő gombja, görcse, elakadása valami miatt, ezért erőlteti annyira az erőltetett haladást, eredményt, a matekkal való foglalkozást a gyereknél. Kiderül, ő is hasonló szituációban volt gyerekkorában, és mivel nagyon szereti gyermekét, szeretné megvédeni attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, mint ő; hogy lemaradva a többiektől, szégyelli magát, kicsúfolják, tehetetlennek, bénának érzi magát, akinek nem fog sikerülni…és most a saját kislánya helyett önmagát látja. Vagyis ez az egész belőle indul, ő görcsöl rá, neki fontos, és nem tudja jól meglátni gyermeke helyzetét, érzéseit ebben az egészben. 

b.   minél jobban követelsz, annál nagyobb lesz az ellenállás 
A gyerek mindig megérzi, ami túl fontos a szülőnek, amit az túlságosan nyomat, túlságosan akar, ami túl fontos neki. Ennek a feszítő, ideges nyomását érzékeli a gyerek, és nem tudja pontosan, hogy most mi a baj, vele van-e baj, ő nem elég jó, vagy miért ilyen ideges anya? Átveszi az idegességét, a feszültség őt is szétzilálja, és már nem képes eléggé összeszedetten, tudatosan viselkedni. Ha anya nem tud kellően laza és spontán lenni, akkor a gyerek sem. Vedd le a dolog súlyát, ne legyen az egésznek tétje, nem tragédia, ha ma nem lesz kész az a lecke, ha már a kialakult nyomás miatt nem megy. 

c.   határkérdések és felelősség  – kinek mi a dolga? 
Meg kellene húzni a határokat. Mindenkinek a magáé. A maga dolga, a maga felelőssége. A tanulás a gyerek dolga, feladata és felelőssége. Nem a szülőé. A szülőé az, hogy ott legyen, támogasson, segítsen, biztosítsa a feltételeket, gondoskodjon az egész család jóllétéről, biztonságáról. Vissza kellene hát adni a gyereknek, ami a gyereké. Az ő felelőssége, hogy tanuljon. Ha nem tanul, akkor lemarad. Viselje a következményeit. Nem kell a szülőnek kéretlenül beavatkoznia, kisegítenie. Ha a gyerek nekiül, és elakad, és segítséget kér, az megint más helyzet. De ne a szülő mondja meg, hogy akkor most leülünk fiam, és addig innen fel nem állunk, amíg meg nem érted, meg nem csinálod, amíg kész nem lesz! Ne parancsra csinálja a gyerek, ami a dolga, hanem belső parancsra. Ha külső parancsot alkalmazunk, elvesszük a belső motivációt. Örülni, dicsérni lehet, ha a gyerek nekiáll és csinálja, meg drukkolni, de helyette csinálni, helyette akarni nem szerencsés. És megint a szülő szorongása: bírja ki pár napig azt is, ha a hiányzó feladatok miatt rossz jegy vagy figyelmeztetés vagy lemaradás lesz a következmény. Mondhatja a gyerekének, hogy sajnálom, de azt a legjobban, hogy neked ez nem fontos, és úgy döntöttél, hogy nem akarsz jobb lenni ebben a tárgyban, többet tudni, jobban csinálni. Együttérzek veled. És ha erre azt mondja a gyerek, hogy dehogynem, szeretném, akkor felajánlhatjuk a segítségünket. 

d.   sikerélmény – legközelebbi fejlődési zóna (amit még tud a gyerek)
Rossz kedve van persze a gyereknek, mert valóban lemaradt, valóban nem érti. Akkor érdemes oda visszamenni, ahol még értette, ahol még meg tudta csinálni. Létfontosságú, hogy örömöt, sikerélményeket csempésszünk oda, ahol most nincs. Hja, menjünk vissza a 2+2 egyszerűségéhez. 😊 És lazán, nem erőltetve, játékosan. A játék a legközelebbi fejlődési zóna, mert játékos keretben olyat is meg tud oldani a gyerek, amit egyébként még nem tudna. 

e.   a krízishelyzet nyomása (nem kell most mindent bepótolni, nem most kell mindent bepótolni, a szülőnek nem kell pedagógusnak lenni)
A járványügyi veszélyhelyzet, minden eddigi megszokott, kialakult, bejáratott működés felborulása mindenkiben feszültségeket, szorongásokat, akár pánikot is kelthet. Fokozott a nyomás gyereken, szülőn, hogy megfeleljenek ebben a Szülők előtt három gyerek játszik vidáman.váratlan, szokatlan helyzetben, mely kihívások elé állítja őket. Nagy a társadalmi nyomás, az iskola felől jövő nyomás, hogy nem szünidő van, hanem „ugyanúgy” megy tovább a tanév, és a tanév végén majd jön a számonkérés, a bizonyítvány, a jegyek, az eredmények. De csak akkor, ha eleget és elég jól teszünk érte. Nagy a nyomás és a sürgetés is, hogy minél jobban, minél gyorsabban tegyük. De állj! Nem most kell mindennek tökéletesnek lennie, nem most kell mindent bepótolni, a szülő ne legyen tanító vagy tanár, a szülő maradjon szülő, és szülőként tegyen meg mindent, amit tud, hogy segítsen a gyerekének, de segítse az egész család túlélését is ebben a félelmetes, bizonytalan, szorongató helyzetben. És éppen ezért nagyságrendekkel fontosabb most a meleg, szeretetteljes, elfogadó és játékos családi légkör, mint a mérnöki precizitással vezérelt előre haladás a tananyagban. A nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek higgyük el, könnyebben fogja az akadályokat is venni, könnyebben ül le elvégezni a feladatait, és több örömöt és sikerélményt is fog azokban találni. Főleg ha a szülők is képesek megdicsérni, de leginkább együtt lenni vele, jóban és rosszban. 

f.   a krízishelyzet lehetőségei 
Nemcsak nehézségei, hanem örömei és lehetőségei is vannak, lehetnek ennek a különleges, reméljük rövid átmeneti helyzetnek. Több szülő is megosztotta velem, hogy is zajlik most náluk otthon az élet. Egy anyuka megfogalmazta a kis (nagy, 14 éves) fiának, hogy mennyire jó vele otthon lenni, hogy egyre jobban, erősebben szereti őt, ha ez még egyáltalán lehetséges. Mert mindenki teszi a dolgát: a fiú tanul is, de zenél is, alkot is, zenét szerez és örömmel gyakorolja a hobbiját, „jár az órákra”, anya is vezeti a háztartást, és otthon dolgozik, és a lehető legtöbb időt töltik együtt is, közös, örömteli együttlétekben, amikben sok az ölelés, az összebújás (hiszen minden más ölelést most nélkülözni kénytelenek), a meghitt beszélgetések, a mindennapi, közös edzések. A matekkal közelharcot vívó anyuka pedig átgondolta a prioritásokat, elengedte félelmeit, saját görcseit, irányítási vágyát, és megpróbálja a legtöbbet kihozni abból, hogy együtt a család, és ez milyen jó, megerősítő, szívmelengető érzés, hogy eláraszt az összetartozás, a szeretet, a melegség, a harmónia, és a közös tevékenységek öröme – pár új családi társasjáték beszerzésével, együtt játszással, közös főzőcskézéssel, közös alkotással, barkácsolással, egyéni, új hobbik kitalálásával, süti sütéssel, a családi összetartozás keretében a feladatok, tevékenységek megosztásával élvezni lehet az otthon melegét, a fészek biztonságát. A biztos, meleg fészekben pedig a kötelességteljesítés sem lesz olyan elrettentő vagy szenvedést okozó, így aztán két legyet ütöttünk egy csapásra. 

 

A készülő, szülőknek szóló könyvemben, a Szülők Nagykönyvében ezekről és egyéb nevelési kérdésekről majd még bővebben olvashatnak…

Kövessenek a  https://www.facebook.com/jatekterapia/ oldalon, hogy értesüljenek a megjelenésről!

Kellemes otthoni iskolát, munkát és családi együttlétet kívánok mindenkinek! Szeretettel: 

Dr. Eigner Bernadett 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .